Kicsit csendben maradtam az elmúlt két napban, cserében megosztom veletek pár történetemet, amikkel én emlékezni szoktam azokra, akik igazából #mindennapvelemvannak #mindenmozdulatombanlátomőket , így hű maradok magamhoz, #újabbmesék következnek, ha nem is évszázadoké, de minimum 80 évé :)
Legyen az első anyai nagyapámé :) 
Nálunk mindig az volt a szokás mióta világ a világ, minden ünnepen, névnapon, hogy nagymamám sajtos stanglikat sütött, gyakorlatilag nem volt az a mennyiség, ami ne fogyott volna el pár órán belül, a papa mindig az égettebbeket válogatta ki magának. Mi, gyerekek nem győztük falni, karácsonykor stanglival a szánkban dőltünk ki szinte. Közeledett nagyapám születésnapja, amikor összeül megint a nagy család,ellátogattam előtte a nagyszüleimhez (ez kb. 2001 környékén lehetett). A papának mondta a mama, hogy mit hozzon a boltból, ugye kell a sajtos stanglinak két nagy pohár tejföl stb.stb., mire a papa megszólalt: nem akarja összezavarni a mamát, de tényleg - és itt láttam, mekkora zavarban volt - most már bevallja, hogy ő nem is szereti a sajtos stanglit, sosem szerette, inkább krumplis pogácsát kérne   (1957-től voltak házasok, a mama legalább 1980-tól tartotta ezt a szokást.) Ez a történet nekem mindig a szeretetet jelenti, egy életen át. IMÁDOM A PAPÁMAT!!!   

A második történet legyen a tatámé, aki egyébként közönségdíjat nyert, mint kirakatrendező, országos nagy megmérettetésben a hetvenes években. A tatámhoz rendszeresen beugrottam a munkahelyére suli után (akkor még délben meg egykor végeztünk). Ilyenkor tanította nekem a mesterfogásokat, tükörírás, öntapadós tapéta vágás, betűsablonok stb.stb. Egyszer csak beállított egy nagyon idős bácsi, aki meglepetésemre, a kabátja kar részéből előrántott egy negyedkilós, őrölt kávét, Margitkának (ő volt a nagymamám). Kiderült, hogy ő volt Béla bácsi, aki a nagyapám tejtestvére volt, majd együtt voltak cserkészek, megjárták a háborút (ahol Béla bácsi elvesztette a fél karját). Amikor besétált a dekorműhelybe, akkor voltak túl mindketten a hatvanon. Nekem ez a történet mindig a barátságot szimbolizálja. IMÁDOM A TATÁMAT! 

A harmadik legyen az apai nagymamámé, aki pár éve nincs már csak fizikailag velem, egyébként a világ legesleges legfinomabb borsólevesét, és tejes lencselevesét főzte. Kemény asszony volt, imádott táncolni, és mesélni. 
Gyerekkoromban, a tatám mindig elvitt hatalmas nagy sétákra a mezőkre, ahol tehenek legeltek, megnéztük a Partos kápolnát (ki nem hagytam volna, számomra az egy titkokkal teli hely volt, varázslatos), majd indultunk haza, visszafelé pedig a mamámnak mindig kazalnyi (de tényleg kazalnyi!) vadvirágot szedtem. A kamillától kezdve a pipacson át a szarkalábig, boglárkákig, minden került bele, és két, hatalmas agyag köcsögbe is alig fért el a "csokor". A mama egyszer elmesélte, hogy pici lányként színésznőnek készült, és sokat énekelt is, de felnőtt korára elfelejtette azokat az énekeket, amiket akkor énekelt, a szülei udvarában, meg a földeken, munka közben. Számomra ez a történet megtanította, hogy fontosak az álmok, és fontos nem feladni őket. IMÁDOM A MAMÁMAT! 

Az utolsó történet legyen édesapámé, akivel sajnos nem volt annyi időnk együtt, hogy sokat ismerkedhettünk volna. De tudom, hogy vele hallgattam először a Garázst Nagy Feróval a rádióban. És szép történeteket mesélt arról, hogy anyuval milyen kalandjaik voltak Krakkóban (akkor már régesrég , 15 éve elváltak, amikor ezekkel előjött). Számomra ez a történet a tisztelet története, a vagányságé, az önazonosságé. IMÁDOM AZ ÉDESAPÁMAT! 

Töltsétek ti is boldogan ezeket a napokat, sokat gondoljatok azokra, akikkel meghitt, vidám pillanatokat élhettetek át, ajándék fentről. 
#lelkevan #szeretekélni #hálásvagyok#ezekagyökereim